A városból kiszakadva, túrazsákkal hátamon igyekszem magam az erdő mélyére rejteni. Csak el innen! E volt minden vágyam, de hogy meg is valósítom… ezt nem hittem volna. Mennyivel egyszerűbb lett volna hazamenni! Nem oda, ahol most lakom, hanem ahol a szüleim laknak. Minden nap arra érek haza, hogy a szürke falak mélán visszabámulnak rám. Minden növény előbb-utóbb beadja a kulcsot, s ami mégis életben marad, élettelenül díszeleg az asztalomon, az ablak mellett.
Kint csak egy másik ház a kilátásom, tele szürkeséggel, és ugyanazzal az unalmas panel szaggal. De most végre kitörök onnan! Beteget jelentettem, amit el is hisznek, hiszen ilyesmiben sosem vertem át a tisztelt főnökurakat. Most végre megtalálhatom azt, ami után oly régóta sóvárgok.
Megeshet, hogy itt az erdőben tanyázik valaki, s szegénységében és esztelenségében rám ugrik és pár száz forintét megöl. Megesett már a dolog, a kételyem nem paranoiás képzelmény csupán. Hogy mégis itt keresek akkor itt? Valamit. Mást. Változást. Ijesztő hely az erdő. A sok fa csak úgy áll, minden rezzen, nem látni el messzire… és sosem tudom, mikor ugrik rám egy mókus vagy veti elém magát egy grizli medve. De mostmár nem érdekel, itt vagyok, kész. Végigcsinálom! Hiszen választ várok!
Furcsa a puha földet taposni a beton helyett. Olyan jó… kényelmes. Az erdő egy egészen más közeg. Nem az én életformán. Talán, ha többet jártam volna ifjabb koromban ilyen helyen, most élvezném azt, amit csinálok. De így… így ezt nem tudom értékelni. Félek. A sok fától már szédülök. Jobb lett volna még az elején visszafordulni. Csak fárasztom magam s az idegeimet. Igazából a hegy… na jó, domb tetejére kívánkozom, de a testem nincs hozzászokva az ilyen tréningekhez. De mennem kell tovább! Valahova csak el kell jutnom! Nem ülhetek le egy kőre, mondván, ennyi elég, itt jó lesz. Mi a jó abban, ha az ember egy hülye erdő közepén ül egy farönkön? Ki érdekel, milyen szépen csiripelnek a láthatatlan madarak?! És hogy szép itt minden? Na és? Egész végig ezt bámuljam? A végén még a nirvanába jutok. Azt mondják, az az igazi, mert akkor az ember lelke megszabadul minden vágytól és örök nyugalmat lel. Ez lenne az élet értelme? Na ne már! Ennél még a melóm is izgalmasabb! Most mi a fontosabb a cél vagy az út?
Na tessék, elfilozofálgatok, s majdnem el is tévedek! Minek raknak ki jelzőtáblát, ha úgy is mindenki a másik úton megy itt? Csak azért sem mennek arra egyesek. Csak a jófiúk. Meghunyászkodva bár, de azért most én is jó leszek. Nem kel mindig a tilosban járni ahhoz, hogy az ember elérje a célját, nem igaz? Na most már közeleg a csúcs! Komolyan doppingol az, hogy mindjárt fent vagyok. S ha felérek, mi lesz velem? Mi vár rám? Mi lesz a következő lépés?
-Na végre, hogy itt vagy! Tízre beszéltük meg a találkozót a hegyen, nem tizenegyre! Már kezdtem aggódni.
-Bocs.
-Na gyere…
Nem lehet mindig előre tudni mi vár az emberre, de jobb is így. Inkább újabb és újabb túrákat teszek az erdőben, hogy újra és újra összejöjjünk, minthogy a falat bámulva annyit kívánnék, bár ne lennék.
